Keresek egy üstöt,
mindent bele gyűjtök.
Bokor alól mogyorót,
nagy fű közül a diót,
árokpartról gesztenyét,
tölgynek sárga levelét,
csipkebogyó bokrot,
mindent bele hordok.
Fakanállal a kezemben
énekelek jókedvemben,
gyönyörű szép színekben
ősz pompázik üstömben.
2012. augusztus 17., péntek
Drégely László: Almafácska
Almafának
Hét az ága,
Nyolcadik a koronája,
Zöld levél közt
Piros alma,
Teljen véle
Meg a kamra,
Jusson minden
Napra kettő –
Így múljon el
Sok esztendő!
Csukás István: A kedves kis napsugár
Fiúk, lányok, figyeljetek,
hegyezzétek a fületek,
a napsugár mindig fent volt,
háza volt a fényes mennybolt.
Egyszer aztán januárban
széjjelnézett a világban,
s tündöklik, amerre jár
a kedves kis napsugár!
Februári felhők mögül
a napsugár földre repül,
körültekint kíváncsian,
hogy a tölgyerdőben mi van.
Lát egy kislányt meg egy őzet,
a nagy hóban kergetőznek.
Mókus ámul: merre jár
a kedves kis napsugár?
Nárcisz, hunyor, iringó,
tavasz vizén elringó!
Virágzik a domboldal,
szedj össze egy csokorral.
Elolvad a hóember,
nem bír a nagy meleggel.
Március néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Elcseni, így csinál tréfát,
a hóember piros orrát.
A virágot kipattintja,
vizet áraszt a patakba.
Április néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Lepkét, méhet megszólítja:
röpüljetek, szárnyat nyitva!
Halló, tüskés hátú süni,
ideje már előjönni!
Szól a többi hétalvónak:
Itt a tavasz! Nyár lesz holnap!
Május ámul: merre jár
a kedves kis napsugár?
Most sokáig veletek
maradok, kisgyerekek!
Fussatok ki a rétre,
száz virággal terítve,
rózsa, zsálya, margarét,
tarkabarka lett a rét!
Június néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Barna bőrű viháncolók,
hűvös vízbe ugrándozók,
simogatva sütök rátok,
míg ringatnak a hullámok.
Július néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Áldása a nyári napnak,
a földeken most aratnak.
Búza sárgul, szőkül árpa
hajlongva a napsugárba.
Augusztus néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
Őszi égen száll a fecske,
új hazáját keresgetve,
a csőrét előretolja,
Afrikába tart a gólya.
Színes kabátot kap a fa,
piros lesz az alma arca.
Ködbe bújik a hegytető,
hűvösebb lesz a levegő.
Szeptember szól: merre jár
a kedves kis napsugár?
Szelet kavargat a réten,
bágyadtan süt fent az égen
az őszi nap, alig látszik,
faágakkal citerázik.
Ám a réten kacagás száll,
fent repül a papírsárkány!
Október néz: merre jár
a kedves kis napsugár?
A felhőből vihar támad,
hajlítgatja a vén fákat,
felveri a tengert lázban,
jobb ilyenkor bent a házban!
Kibámulni az ablakon,
míg a meseszót hallgatom.
November súg: merre jár
a kedves kis napsugár?
Hull a hó a dombra, fára,
öltözzetek hó-ruhába,
teszek reá aranygombot,
barna diót, sárga makkot!
Betlehemi istállóban
kisded fekszik a jászolban!
December szól: gyere már,
te kedves kis napsugár!
Csukás István: Az őszi szél
Őszi szél rázza a fákat,
lefújja a leveleket.
Velük fújja a sapkádat,
repül, többé meg nem leled!
Fuss utána, de hiába,
gyenge kezed el nem kapja,
Világgá ment az a sapka!
lefújja a leveleket.
Velük fújja a sapkádat,
repül, többé meg nem leled!
Fuss utána, de hiába,
gyenge kezed el nem kapja,
Világgá ment az a sapka!
Petrolay Margit : A világszép kecskebéka
Hol volt, hol nem volt, nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén: se nem tenger, se nem tó – volt egy kacsaúsztató. Ennek a kacsaúsztatónak a partján állt egy öreg fűzfa, fűzfa tövében egy nagy, varacskos kő, ezen a kövön üldögélt egy fiatal kecskebéka, és nézegette magát a kacsaúsztató vizében.
„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle!” És mindjárt rá is gyújtott egy harsány nótára.
A nap, égi útjának vége felé járva, mielőtt aludni tért, megfürösztötte piros arcát a kacsaúsztató vizében. A béka megpillantotta az innenső partról, és átkiáltott neki:
- Jó estét, jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?
A nap körülnézett, de nem látott senkit a közelben.
- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!
A kecskebéka kidüllesztette a mellét, és így felelt a napnak:
- Én vagyok a világszép kecskebéka! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle. Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.
- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban úgy ugrasz, mint a bolha, tanítsd meg ugrani az én kisöcsémet! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.
- Szíves örömest! – felelte a kecskebéka. – Küldd el hozzám holnap reggel a kisöcsédet, délig megtanítom, estére meg is tarthatjuk a lakodalmat.
- Jól van – bólintott a nap, lehunyta fényes szemeit, és mély sötétség borult a világra.
Másnap korán reggel egy nagy csigabiga ébresztette fel álmából a kecskebékát:
- Adj’isten jó reggelt! Te vagy az a világszép kecskebéka?
- Én vagyok! Én vagyok! – felelte a kecskebéka. – Hát te ki vagy, és mit cipelsz a hátadon?
- Én vagyok a Nap kisöccse, a házamat hordom a hátamon. Ha igazából olyan jó ugró vagy, taníts meg engem is ugrani!
- Meg is tanítalak – lelkendezett a kecskebéka -, de tedd le elébb a hátadról a házad!
- Nem teszem le – felelte a csigabiga -, mert ellopják a tolvajok. Éjjel-nappal a hátamon hordom.
- Kicsit nehezen fog így menni a tanulás – csóválta fejét a kecskebéka -, no de azért megpróbáljuk. Csak figyelj rám, hogy csinálom, azután majd magad is megpróbálod.
Azzal leugrott a varacskos kőről.
A csigabiga nagy üggyel-bajjal felmászott a kőre, kiült a háza elé, onnan figyelte a kecskebékát. De amikor ugrásra került a sor, nagyot huppant a földön, alig tudott feltápászkodni.
- Minden kezdet nehéz! – bátorította őt a híres-nevezetes tanítómester. – Próbáld meg még egyszer!
De bizony az hiába próbálta, nem ment semmire a tudományban.
- Sosem szabad elcsüggedni! – jegyezte meg a kecskebéka úgy délfelé. – Tartsunk egy kis ebédszünetet!
Letelepedtek, megebédeltek, ebéd után újból hozzáláttak. De most még nehezebben ment az ugrás, mint éhgyomorra.
Lassan véget ért a nap, s a csigabiga belefáradt a tanulásba.
- Nem értesz a tanításhoz – mondta elégedetlenül, és elballagott házastul, még köszönni is elfelejtett.
Közben a nap is aludni tért, semmi se lett a lakodalomból.
A kecskebéka ismét kiült a varacskos kőre, és így elmélkedett magában:
„Istenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle, és mégsincsen feleségem!”
A hold éppen akkor emelkedett ki a nádas közül, fehér arcát fürdette a víz tükrében. meglátta őt a kecskebéka, és így kiáltott neki:
- Jó estét jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?
A hold körüljártatta tekintetét a tájon, de nem látott senkit a közelben.
- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!
„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle! Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.
- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban olyan szépen tudsz énekelni, tanítsd meg az én húgaimat is! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.
- Szíves örömest – felelte a kecskebéka. – Délig megtanítom a húgaidat énekelni, estére megtarthatjuk a lakodalmat.
- Jól van – bólintott a holdvilág mosolyogva, és elindult a csillagos ég országútján, ezüstfénybe borítva a világot.
Az égi világosságban a halak mind kijöttek a víz színére, s némán sütkéreztek hold nénjük fényében.
- Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást – szólt a kecskebéka a halaknak. A halak beleegyeztek, és másnap reggel kicsődültek a víz partjára. Alig várták már, hogy megtanuljanak énekelni.
A kecskebéka felült a varacskos kő tetejére, amekkorára csak tudta, kitátotta a száját, és rázendített egy víg nótára. A halak tágra nyitották a szemüket, úgy figyelték a kecskebékát. Mikor vége lett a nótának, így szólt hozzájuk a tanítómester:
- Most már láthattátok, hogyan kell énekelni! csináljátok szépen utánam!
- Jól van – bólintottak a halak, még jobban kimeresztették a szemüket, szájukat is kitátották, de hang nem jött ki a torkukon.
- Mindent kezdet nehéz! – állapította meg a kecskebéka. – Még egyszer megmutatom, hogy kell. – És rágyújtott – a változatosság kedvéért egy szomorú nótára.
- Most már tudjuk! – szólt egy tükörponty a legelső sorban, és a halak elkezdtek tátogni, ahogyan a mestertől látták. De a hang most sem akart kijönni a torkukon.
- Mutasd meg még egyszer! – kérlelték őt a keszegek, rózsaszín szárnyukkal verdesve a vizet, mire a kecskebéka még nagyobbra tátotta el a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, felfújta magát, és teljes erejéből rázendített egy gyászindulóra.
Könnyük potyogott a meghatottságtól, de mégsem tudtak hangot adni a halak.
Fő a szorgalom! – jelentette ki úgy délfelé a kecskebéka, rekedten a sok énekléstől. – De most tartsunk egy rövid ebédszünetet!
A halak boldogan buktak le a víz alá, gyorsan megebédeltek, de mire vége lett az ebédszünetnek, már csak feleannyian voltak.
„Nem baj – gondolta magában a kecskebéka -, kevesebbel majd csak többre megyek!” És folytatta az énekleckét.
A halak újult erővel láttak hozzá a tanuláshoz: tátogatták a szájukat, meregették a szemüket… közben vége lett a napnak, mégsem tanultak meg énekelni. Lassan bele is fáradtak a tanulásba, és búcsúszó nélkül lebuktak sorban a víz alá, mert közben a vacsora ideje is elérkezett.
A világszép kecskebéka csak ült a nagy varacskos kövön, látta, hogy kél a holdvilág, hogy int gúnyos mosollyal búcsút néki a fűzfaágak mögül, s majd megszakadt a szíve bánatában. Mit tehet ilyenkor egy szegény kecskebéka? Rágyújtott a békakeservesre, hogy megremegett bele a fűzfa minden levélkéje.
Mikor vége lett a nótának, megtörölte könnyes szemét, s kiállt a kő legszélére – gondolta, hogy beleugrik a kacsaúsztatóba, így vet véget szomorú életének.
De alighogy elhangzott a dal, egyszerre csak megszólalt valaki a fűzfa ágai közül.
- Ó, ki vagy te, szép hangú énekes, és mitől van a szívedben ennyi szomorúság?
A kecskebéka búbánatos szemét a fűzfára emelte: hát egy szépséges szép kecskebéka leányzó ült ott, egyik ág tövében, zöld selyemszoknyában: szép lapos a feje, nagy gurgula a szeme. És a szája? Kis híja, hogy körüléri a fejét. Ott üldögélt a zöld levelek között, varrogatott a holdfényben.
- Én vagyok a világszép kecskebéka. Hát te ki vagy ott a fűzfán zöld selyemszoknyában, és mit varrogatsz a fényes holdvilágnál?
- Árva kecskebéka vagyok, papucsokat varrogatok.
- Kinek varrod? Kinek varrod? Mint a zöld fű, szép az arcod!
- Neked varrom! Neked varrom! Abban fogsz sétálni otthon!
- Ó, te szépség, gyönyörűség, eljössz hozzám feleségül?
- Hogyne mennék, drága párom, erre várok egész nyáron!
Ezután már sok szó nem is esett köztük. Még az este lagzit ültek, szitakötők hegedültek, tücsök volt a cimbalmos, szúnyog a klarinétos, dongódarázs a nagybőgős. De a násznép se hiányzott, libacombot vacsorázott, habos tortát evett rája, még a hideg is kirázta. Akkor aztán hazamentek, tollas ágyba lehevertek.
Hát az új pár hol lakott?
Ahol este jóllakott: nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén – se nem tenger, se nem tó, hanem kacsaúsztató -, hol fűzfa zöld levele kecskebékával van tele. Az ifjú pár ott lakott, ott varrják a papucsot. Azóta a lagzi óta egyre szól a békanóta: hol vékonyan, hol vastagon… minden este hallgatom.
„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle!” És mindjárt rá is gyújtott egy harsány nótára.
A nap, égi útjának vége felé járva, mielőtt aludni tért, megfürösztötte piros arcát a kacsaúsztató vizében. A béka megpillantotta az innenső partról, és átkiáltott neki:
- Jó estét, jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?
A nap körülnézett, de nem látott senkit a közelben.
- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!
A kecskebéka kidüllesztette a mellét, és így felelt a napnak:
- Én vagyok a világszép kecskebéka! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle. Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.
- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban úgy ugrasz, mint a bolha, tanítsd meg ugrani az én kisöcsémet! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.
- Szíves örömest! – felelte a kecskebéka. – Küldd el hozzám holnap reggel a kisöcsédet, délig megtanítom, estére meg is tarthatjuk a lakodalmat.
- Jól van – bólintott a nap, lehunyta fényes szemeit, és mély sötétség borult a világra.
Másnap korán reggel egy nagy csigabiga ébresztette fel álmából a kecskebékát:
- Adj’isten jó reggelt! Te vagy az a világszép kecskebéka?
- Én vagyok! Én vagyok! – felelte a kecskebéka. – Hát te ki vagy, és mit cipelsz a hátadon?
- Én vagyok a Nap kisöccse, a házamat hordom a hátamon. Ha igazából olyan jó ugró vagy, taníts meg engem is ugrani!
- Meg is tanítalak – lelkendezett a kecskebéka -, de tedd le elébb a hátadról a házad!
- Nem teszem le – felelte a csigabiga -, mert ellopják a tolvajok. Éjjel-nappal a hátamon hordom.
- Kicsit nehezen fog így menni a tanulás – csóválta fejét a kecskebéka -, no de azért megpróbáljuk. Csak figyelj rám, hogy csinálom, azután majd magad is megpróbálod.
Azzal leugrott a varacskos kőről.
A csigabiga nagy üggyel-bajjal felmászott a kőre, kiült a háza elé, onnan figyelte a kecskebékát. De amikor ugrásra került a sor, nagyot huppant a földön, alig tudott feltápászkodni.
- Minden kezdet nehéz! – bátorította őt a híres-nevezetes tanítómester. – Próbáld meg még egyszer!
De bizony az hiába próbálta, nem ment semmire a tudományban.
- Sosem szabad elcsüggedni! – jegyezte meg a kecskebéka úgy délfelé. – Tartsunk egy kis ebédszünetet!
Letelepedtek, megebédeltek, ebéd után újból hozzáláttak. De most még nehezebben ment az ugrás, mint éhgyomorra.
Lassan véget ért a nap, s a csigabiga belefáradt a tanulásba.
- Nem értesz a tanításhoz – mondta elégedetlenül, és elballagott házastul, még köszönni is elfelejtett.
Közben a nap is aludni tért, semmi se lett a lakodalomból.
A kecskebéka ismét kiült a varacskos kőre, és így elmélkedett magában:
„Istenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle, és mégsincsen feleségem!”
A hold éppen akkor emelkedett ki a nádas közül, fehér arcát fürdette a víz tükrében. meglátta őt a kecskebéka, és így kiáltott neki:
- Jó estét jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?
A hold körüljártatta tekintetét a tájon, de nem látott senkit a közelben.
- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!
„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle! Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.
- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban olyan szépen tudsz énekelni, tanítsd meg az én húgaimat is! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.
- Szíves örömest – felelte a kecskebéka. – Délig megtanítom a húgaidat énekelni, estére megtarthatjuk a lakodalmat.
- Jól van – bólintott a holdvilág mosolyogva, és elindult a csillagos ég országútján, ezüstfénybe borítva a világot.
Az égi világosságban a halak mind kijöttek a víz színére, s némán sütkéreztek hold nénjük fényében.
- Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást – szólt a kecskebéka a halaknak. A halak beleegyeztek, és másnap reggel kicsődültek a víz partjára. Alig várták már, hogy megtanuljanak énekelni.
A kecskebéka felült a varacskos kő tetejére, amekkorára csak tudta, kitátotta a száját, és rázendített egy víg nótára. A halak tágra nyitották a szemüket, úgy figyelték a kecskebékát. Mikor vége lett a nótának, így szólt hozzájuk a tanítómester:
- Most már láthattátok, hogyan kell énekelni! csináljátok szépen utánam!
- Jól van – bólintottak a halak, még jobban kimeresztették a szemüket, szájukat is kitátották, de hang nem jött ki a torkukon.
- Mindent kezdet nehéz! – állapította meg a kecskebéka. – Még egyszer megmutatom, hogy kell. – És rágyújtott – a változatosság kedvéért egy szomorú nótára.
- Most már tudjuk! – szólt egy tükörponty a legelső sorban, és a halak elkezdtek tátogni, ahogyan a mestertől látták. De a hang most sem akart kijönni a torkukon.
- Mutasd meg még egyszer! – kérlelték őt a keszegek, rózsaszín szárnyukkal verdesve a vizet, mire a kecskebéka még nagyobbra tátotta el a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, felfújta magát, és teljes erejéből rázendített egy gyászindulóra.
Könnyük potyogott a meghatottságtól, de mégsem tudtak hangot adni a halak.
Fő a szorgalom! – jelentette ki úgy délfelé a kecskebéka, rekedten a sok énekléstől. – De most tartsunk egy rövid ebédszünetet!
A halak boldogan buktak le a víz alá, gyorsan megebédeltek, de mire vége lett az ebédszünetnek, már csak feleannyian voltak.
„Nem baj – gondolta magában a kecskebéka -, kevesebbel majd csak többre megyek!” És folytatta az énekleckét.
A halak újult erővel láttak hozzá a tanuláshoz: tátogatták a szájukat, meregették a szemüket… közben vége lett a napnak, mégsem tanultak meg énekelni. Lassan bele is fáradtak a tanulásba, és búcsúszó nélkül lebuktak sorban a víz alá, mert közben a vacsora ideje is elérkezett.
A világszép kecskebéka csak ült a nagy varacskos kövön, látta, hogy kél a holdvilág, hogy int gúnyos mosollyal búcsút néki a fűzfaágak mögül, s majd megszakadt a szíve bánatában. Mit tehet ilyenkor egy szegény kecskebéka? Rágyújtott a békakeservesre, hogy megremegett bele a fűzfa minden levélkéje.
Mikor vége lett a nótának, megtörölte könnyes szemét, s kiállt a kő legszélére – gondolta, hogy beleugrik a kacsaúsztatóba, így vet véget szomorú életének.
De alighogy elhangzott a dal, egyszerre csak megszólalt valaki a fűzfa ágai közül.
- Ó, ki vagy te, szép hangú énekes, és mitől van a szívedben ennyi szomorúság?
A kecskebéka búbánatos szemét a fűzfára emelte: hát egy szépséges szép kecskebéka leányzó ült ott, egyik ág tövében, zöld selyemszoknyában: szép lapos a feje, nagy gurgula a szeme. És a szája? Kis híja, hogy körüléri a fejét. Ott üldögélt a zöld levelek között, varrogatott a holdfényben.
- Én vagyok a világszép kecskebéka. Hát te ki vagy ott a fűzfán zöld selyemszoknyában, és mit varrogatsz a fényes holdvilágnál?
- Árva kecskebéka vagyok, papucsokat varrogatok.
- Kinek varrod? Kinek varrod? Mint a zöld fű, szép az arcod!
- Neked varrom! Neked varrom! Abban fogsz sétálni otthon!
- Ó, te szépség, gyönyörűség, eljössz hozzám feleségül?
- Hogyne mennék, drága párom, erre várok egész nyáron!
Ezután már sok szó nem is esett köztük. Még az este lagzit ültek, szitakötők hegedültek, tücsök volt a cimbalmos, szúnyog a klarinétos, dongódarázs a nagybőgős. De a násznép se hiányzott, libacombot vacsorázott, habos tortát evett rája, még a hideg is kirázta. Akkor aztán hazamentek, tollas ágyba lehevertek.
Hát az új pár hol lakott?
Ahol este jóllakott: nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén – se nem tenger, se nem tó, hanem kacsaúsztató -, hol fűzfa zöld levele kecskebékával van tele. Az ifjú pár ott lakott, ott varrják a papucsot. Azóta a lagzi óta egyre szól a békanóta: hol vékonyan, hol vastagon… minden este hallgatom.
Petőfi Sándor: Ereszkedik le a felhő
Ereszkedik le a felhő,
hull a fára őszi eső,
hull a fának a levele,
mégis szól a fülemüle.
Záporeső csak úgy szakad,
fülemüle csak dalolgat.
Aki bús dalát hallgatja,
megesik a szíve rajta.
Zsadányi Lajos: Itt az ősz
Biceg a tücsök,
nem hegedül,
kalapos gomba,
földön csücsül.
Nem villog már a szitakötő
rozsdaszín ősz van
őszi idő.
Dér hull a fákra
ezüstös dér,
ördögszekeret görget a szél.
Tamkó Sirató Károly: Szembeszél
Hogyha
fúj a
szembeszél,
okos
ember
nem beszél!
Lélegzik az orrán át.
nagy hidegben,
ősz- esőben,
így játssza ki
a náthát!
Csanádi Imre: Vadgesztenye
Vadgesztenye fának de vastag
az ága.
Szomszédék Gyurija két kezével
rázza..
Potyog a gesztenye kipp- kopp
Kipp- kopp Gyurka,
Tüskés az én bundám
Vigyázz az orrodra!
Bíró András: Medve meg a falevél
Medve brummog
barlangjában,
szél kotorász
a zsákjában.
Mit brummog a medve?
Azt, hogy rossz a kedve.
Mit talál a szél zsákjában?
Falevelet hamarjában.
Medvének mondd:
Nevess medve!
A szélnek meg:
Fújj szelecske!
Medve jön a barlangjából,
falevél röppen zsákjából.
Medve vidám: kacag, nevet,
kergeti a falevelet.
S hogyha kedve
volna hozzá,
bizony, meg is
lovagolná!
No lám! Ily csodát
ki látott?
Medvét, amint falevélen
utazza be
a világot.
Létay Lajos: Kismadár
Kismadár, kismadár,
Igaz-e, hogy itt a nyár?
Itt bizony, itt bizony,
Hallhatod a hangomon!
Kismadár, kismadár,
Hogy ha itt van, mit csinál?
Mit tehet egyebet?
Búzát érlel, friss szemet!
Igaz-e, hogy itt a nyár?
Itt bizony, itt bizony,
Hallhatod a hangomon!
Kismadár, kismadár,
Hogy ha itt van, mit csinál?
Mit tehet egyebet?
Búzát érlel, friss szemet!
Balogh Eszter: Itt van az ősz…
Csiga-biga, kis bogár
itt van az ősz, megy a nyár.
Hideg eső permetez,
s házatokon nincs eresz.
Csiga-biga, kis bogár
fagyos lesz majd a határ.
Fütyül a szél, hull a hó,
s házatokon nincs ajtó.
A kis csiga nem beszél,
bogárka sem döngicsél.
Búvik földbe, faodvába,
levél dunnát húz magára.
"Szervusz világ!" - azt
sem mondja
úgy elalszik, mint a bunda.
itt van az ősz, megy a nyár.
Hideg eső permetez,
s házatokon nincs eresz.
Csiga-biga, kis bogár
fagyos lesz majd a határ.
Fütyül a szél, hull a hó,
s házatokon nincs ajtó.
A kis csiga nem beszél,
bogárka sem döngicsél.
Búvik földbe, faodvába,
levél dunnát húz magára.
"Szervusz világ!" - azt
sem mondja
úgy elalszik, mint a bunda.
Hajnal Anna: A csigáról
Ébred a csiga,
csíkos háza
vastag kapuval
volt bezárva -
kinyitja. Kidugja
szarvacskáját,
vígan veszi a
hátára házát,
s ahogy világgá
sétafikál,
hátán a háza
félreáll.
Ni, a csiga!
Hátán háza,
jaj be lassú
a sétája,
de minek is sietne?
Zöld asztala terítve.
Zöld saláta,
sárgarépa,
piros málna
a diéta.
Ebéd után bebújik,
a házában aluszik.
Szerencsésebb
nincsen nála,
akárhol jár,
hátán háza,
akár fáradt, akár fél,
a házába hazatér.
Otthon van ő
a világon,
lenn az úton,
fenn az ágon,
eléri az éjszaka?
A házába tér haza.
csíkos háza
vastag kapuval
volt bezárva -
kinyitja. Kidugja
szarvacskáját,
vígan veszi a
hátára házát,
s ahogy világgá
sétafikál,
hátán a háza
félreáll.
Ni, a csiga!
Hátán háza,
jaj be lassú
a sétája,
de minek is sietne?
Zöld asztala terítve.
Zöld saláta,
sárgarépa,
piros málna
a diéta.
Ebéd után bebújik,
a házában aluszik.
Szerencsésebb
nincsen nála,
akárhol jár,
hátán háza,
akár fáradt, akár fél,
a házába hazatér.
Otthon van ő
a világon,
lenn az úton,
fenn az ágon,
eléri az éjszaka?
A házába tér haza.
Arvid Lydecken: Gyerekek dala
Olvass nekünk, édesanya,
valami nagyon szépet,
hőstettekről, csillagokról,
kék szigetről meséket.
Mesélj nekünk a folyókról,
mik messze kanyarognak,
tündéres áfonyás dombról
s boldogságról hosszan!
Mesélj, miről dalol a madár,
miről zúgnak a nyírfák,
miért szálldos
a virághoz
a lepke, mondd el titkát.
Olvass, nekünk édesanya,
míg nem növünk nagyra.
Örömet így mi is szerzünk
esténként, ha összejövünk,
majd neked felolvasva.
valami nagyon szépet,
hőstettekről, csillagokról,
kék szigetről meséket.
Mesélj nekünk a folyókról,
mik messze kanyarognak,
tündéres áfonyás dombról
s boldogságról hosszan!
Mesélj, miről dalol a madár,
miről zúgnak a nyírfák,
miért szálldos
a virághoz
a lepke, mondd el titkát.
Olvass, nekünk édesanya,
míg nem növünk nagyra.
Örömet így mi is szerzünk
esténként, ha összejövünk,
majd neked felolvasva.
Juhász Magda: Cicakaland
Tarka cica, fehér cica
beszökött a kamrába,
söprögető gazdasszonyuk
a két ravaszt meglátta.
Ej, haj hol a vaj?!
A két cica megette!
Torkosokat a gazdasszony
seprűjével kergette.
Tarka cica, fehér cica,
szaladt most már világnak,
végül aztán a háztetőn
menedéket találtak.
Ej, haj, nagy a baj!
Ilyent többé nem teszünk,
ígérjük, hogy legközelebb
csak a tejfölből eszünk.
beszökött a kamrába,
söprögető gazdasszonyuk
a két ravaszt meglátta.
Ej, haj hol a vaj?!
A két cica megette!
Torkosokat a gazdasszony
seprűjével kergette.
Tarka cica, fehér cica,
szaladt most már világnak,
végül aztán a háztetőn
menedéket találtak.
Ej, haj, nagy a baj!
Ilyent többé nem teszünk,
ígérjük, hogy legközelebb
csak a tejfölből eszünk.
Juhász Magda: Sünszüret
Megérett a szőlő,
a sün örül néki,
egész éjjel szedegeti,
dióhéjba méri.
Leszedi a szőlőt,
üres lett a tőke,
reggel aztán a gazdának
fáj a feje tőle.
a sün örül néki,
egész éjjel szedegeti,
dióhéjba méri.
Leszedi a szőlőt,
üres lett a tőke,
reggel aztán a gazdának
fáj a feje tőle.
Pék mondóka
Piripócsi pékek,
rossz a kemencétek,
megég benne a kenyér,
megeszi a kis egér,
meg a tarka macska,
kinek lába kacska,
de én csak akkor eszem,
hogyha elmegy az eszem.
rossz a kemencétek,
megég benne a kenyér,
megeszi a kis egér,
meg a tarka macska,
kinek lába kacska,
de én csak akkor eszem,
hogyha elmegy az eszem.
Vacsora mondóka
Este fő a vacsora,
ízlelgeti a koma,
addig-addig ízlelgette,
míg a végén mind megette,
fut már, szalad a koma,
kergeti a rokona.
ízlelgeti a koma,
addig-addig ízlelgette,
míg a végén mind megette,
fut már, szalad a koma,
kergeti a rokona.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)