Hajnalon innen, estén túl, éppen egy macskaugrásnyira Nekeresdtől, hét országa volt a Kótyonfitty királynak. Nevenincs az első, Találdki a második, Sosevolt a többi öt. Hét országban kerten kertje, kerten kertjében hétszáz almafája, hétszáz almafáján egy almája.
No de arra vigyázott is ám, mint a szeme világára. Minden reggel, este megnézegette, selyemkeszkenővel megtörülgette, még a lágyan fúvó széltől is féltette. Mikor egyszer egy legyecskét látott rajta, olyan keserves sírásra fakadt, hogy három lyukas teknőt telesírt keserves könnyeivel. Nem nyugodott meg addig szegény feje, míg az udvari vadászok agyon nem nyilazták a szegény legyecskét.
- Mindenki így járjon, ki rátátja a száját, jó lesz megbecsülni a király almáját! - Mind a hét országában ezt a szigorú parancsot doboltatta ki a dobos gémekkel Kótyonfitty király.
Udvara népének, tenger cselédjének pedig azt parancsolta, hogy mindig cigánykereket vessenek, valahányszor az almafa mellett elmennek. Fő-fő miniszterek hányták is a bukfencet, pléhnyakú generálisok állták is a tótágast, csak egy kis apród vágta földhöz a darutollas süvegét.
- Tisztelem, becsülöm a király hatalmát, de már akkor inkább megeszem az almát!
Perecnek hívták ezt a kis apródot. Termete, mint a sudár jegenye, az esze villám, sólyom a szeme. Esteli harmaton kilopódzott az almafához, hajnali harmaton visszalopódzott, de hiába mesterkedett, nem vásott foga a király almájába. Olyan magasan volt, el nem érte, akárhogy merészkedett utána. Lógott is az orra bosszúságában, hogy majd a térdét verte, de aztán gondolt egy okosat: "No, azért lesz még itt lakoma: majd segít rajtam Málé koma. Ő lesz a létrám, ő lesz a székem: király almáját róla elérem."
Málé koma a másik kis apródja volt Kótyonfitty királynak. Nincs ilyen legény minden bokorba: feje szakajtó, az esze korpa. Úgy fecsegett, mint a liba a lenbe, soha titok még meg nem állt benne.
"No, majd teszek én arról is" - gondolta magában Perec, s kiszaladt a halpiacra, vett a halászoktól két keszeget, azokat felkötötte a kert közepén a kútágasra. Aztán elment a vadászokhoz, azoktól vett egy meglőtt nyulat, azt kitette az almafa alá.
- Egy nyúl, két keszeg, rendben így leszek - verte össze örömében a bokáját, s még a tenyerén is szaladt, hogy mentül előbb odaérjen Málé komához.
Málé koma éppen a csizmáját pucolta Kótyonfitty királynak. De nem a kefét dörgölte a csizmához, hanem a csizmát a keféhez, mert ő azt látta, hogy ha a kecskének sáros a bocskora, az se a kerítést dörzsöli a bocskorhoz, hanem a bocskort a kerítéshez.
- Bajban vagyok, bajban, segíts, Málé, rajtam - ütött a vállára Perec, s megkérte, hogy sétáljon ki vele a király kertjébe, ott ő majd föláll a vállára, akkor bizonyosan eléri az almát.
- Málé legyek, ha nem megyek! - rikkantott Málé akkorát, hogy ijedtében elkukorékolta magát Kótyonfitty király palotáján a szélkakas.
- Jaj, komám, nem kell ám ezt világgá kukorékolni - súgta neki Perec. - Soha senkinek meg nem szabad tudni, amit most tenni akarunk. Ha elszólod magad, kitörik a nyakad!
Nem is szólt Málé koma egy kukkot se többet, egész addig, míg be nem értek a kertbe, hanem ahogy a jegenyefára fölnézett, meg nem állhatta, hogy oldalba ne könyökölje Perecet.
- Perec, ha szeretsz, fogd meg a nyakam!
- Miért fogjam meg, te Málé?
- Hát hogy ki ne törjön.
- Miért törne ki, te bolondos?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te locsi-fecsi?
- Azt, hogy két keszeget látok a jegenyefa hegyében. Ugyan mit csinálhatnak azok ottan?
- Hát mit csinálnának? Úszni tudnak, repülni tanulnak.
- No, én meg mászni tudok, keszeget sütni tanulok - vigyorogta el magát Málé, s egyszeribe fölmászott a jegenyére a két keszegért.
Lehuppan aztán a jegenyéről, mennek az almafa felé, megint megböködi Perecet a Málé.
- Kis komám, ládd-é?
- Mit, te?
- A nyulat a fa alatt.
- Látom ám, Málé. Meg is lőném, ha puskám volna.
- Lődd meg a sapkáddal, hátha az is elsül. Komám, Perec, tedd meg, ha szeretsz, nagyon ráéheztem a nyúlgerincre.
- Hát a te kedvedért azt is megteszem - mondja erre Perec, azzal kapja a sapkáját, vágja a nyúlhoz: hát eldől az egyszerre.
- No mondtam, úgy-e - kapta föl Málé a nyulat, s már tartotta is létrának a derekát, széknek a vállát, hogy elérhesse Perec az almát. El is érte, le is tépte, haj, de megcsendült ám az almafának minden levele, s lett olyan nagy zenebona, majd megbomlott a két koma!
- Mákos borongatta, mézes teringette - fohászkodta el magát Perec -, most már csak a kertek alatt szaladjunk, hogy senki meg ne lásson bennünket!
Nem is látta meg őket senki, csak a város szélén a molnár szamara, az se mondott egyebet, csak annyit, hogy: iá, iá.
- Jaj, micsoda az? - hökkent meg Málé, aki nem látta jól a félhomályban, hogy mi feketéllik a gyepen.
- Király őfelsége - súgta neki Perec.
- Mit csinál itt király őfelsége?
- Hajtja magáról a szúnyogokat a fülével.
- De mondott is valamit király őfelsége.
- Mondott hát. Azt mondta, hogy azért lett király belőle, mert olyan szép nagy a füle.
Ebben aztán meg is nyugodott Málé koma, s hazaballagott a nyúllal meg a halakkal, Perec koma pedig még álltó helyében megette az almát, hogy bolondjában meg ne találja nála valaki.
Nem is tudtak az almának nyomára jönni, pedig hét nap, hét éjszaka tűvé tették érte mind a hét országát Kótyonfitty királynak. De még a nyolcadik nap is keresték volna, ha Kótyonfitty király hopmestere észre nem veszi, hogy Málé koma körülzsindelyezte a nyakát.
- Hát te mért zsindelyezted körül a nyakadat, te ugrifüles? - koppantott a feje búbjára.
- Azért, hogy ki ne törjön.
- Mért törne ki, te szakajtófejű?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te csupaszáj?
- Azt, hogy én tudom ám, ki szakajtotta le a király almáját.
De már akkor hat hajdú hétfelől markolta meg Málé komát, úgy vitték a Kótyonfitty király elé. Annak meg akkora légycsapó volt a kéziben, hogy a struccmadarat is agyon lehetett volna vele ütni. De még föl se emelte a légycsapót, mikor Málé koma már kivallotta az igazságot:
- Uram és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: Perec apród szakította le az almát!
Perec apród éppen ott üldögélt a trónus lábánál egy bársonyvánkoson, de még csak a szeme pillája se rebbent meg, ahogy Málé koma felé bökött az ujjával. Mindössze annyit mondott mosolyogva:
- Bolond lyukból bolond szél fúj.
- De nem addig van az, szolgám - pödörte Kótyonfitty király szigorú-hegyesre a három szál bajuszát. - Add elő csak, Málé fiam, hogy volt, mint volt.
- Fülemmel hallottam, szememmel láttam.
- Mikor, te? - vágott közbe Perec koma.
- Hát mikor a keszegek repülni tanultak a jegenyefa hegyében.
- Eszed kereke - nevette el magát a király -, hiszen nem szoktak a halak fára mászni.
- Márpedig ez olyan igaz, mint hogy Perec koma sapkával lőtte meg a nyulat - erősködött Málé, kézzel-lábbal hadonászva.
De most már úgy kacagott Kótyonfitty király, hogy csak úgy rengett bele a trónusa.
- Hát az mikor volt, te?
- Akkor, mikor fölséged a fülével hajtotta magáról a szúnyogokat, és azt kiabálta, hogy azért lett király belőle, mert olyan szép nagy a füle - mondta tréfásan hunyorgatva.
- Hej, katlan meg a bogrács.! - futotta el a méreg a királyt, s olyant suhantott a légycsapóval, hogy Málé koma egyszerre kukoricakorpává válik, ha el nem ugrik onnan.
Szerencsére elugrott, s azóta máig is ugrál, ha el nem fáradt. Amelyiktek megszánja, ültesse le a kis székre.
No de arra vigyázott is ám, mint a szeme világára. Minden reggel, este megnézegette, selyemkeszkenővel megtörülgette, még a lágyan fúvó széltől is féltette. Mikor egyszer egy legyecskét látott rajta, olyan keserves sírásra fakadt, hogy három lyukas teknőt telesírt keserves könnyeivel. Nem nyugodott meg addig szegény feje, míg az udvari vadászok agyon nem nyilazták a szegény legyecskét.
- Mindenki így járjon, ki rátátja a száját, jó lesz megbecsülni a király almáját! - Mind a hét országában ezt a szigorú parancsot doboltatta ki a dobos gémekkel Kótyonfitty király.
Udvara népének, tenger cselédjének pedig azt parancsolta, hogy mindig cigánykereket vessenek, valahányszor az almafa mellett elmennek. Fő-fő miniszterek hányták is a bukfencet, pléhnyakú generálisok állták is a tótágast, csak egy kis apród vágta földhöz a darutollas süvegét.
- Tisztelem, becsülöm a király hatalmát, de már akkor inkább megeszem az almát!
Perecnek hívták ezt a kis apródot. Termete, mint a sudár jegenye, az esze villám, sólyom a szeme. Esteli harmaton kilopódzott az almafához, hajnali harmaton visszalopódzott, de hiába mesterkedett, nem vásott foga a király almájába. Olyan magasan volt, el nem érte, akárhogy merészkedett utána. Lógott is az orra bosszúságában, hogy majd a térdét verte, de aztán gondolt egy okosat: "No, azért lesz még itt lakoma: majd segít rajtam Málé koma. Ő lesz a létrám, ő lesz a székem: király almáját róla elérem."
Málé koma a másik kis apródja volt Kótyonfitty királynak. Nincs ilyen legény minden bokorba: feje szakajtó, az esze korpa. Úgy fecsegett, mint a liba a lenbe, soha titok még meg nem állt benne.
"No, majd teszek én arról is" - gondolta magában Perec, s kiszaladt a halpiacra, vett a halászoktól két keszeget, azokat felkötötte a kert közepén a kútágasra. Aztán elment a vadászokhoz, azoktól vett egy meglőtt nyulat, azt kitette az almafa alá.
- Egy nyúl, két keszeg, rendben így leszek - verte össze örömében a bokáját, s még a tenyerén is szaladt, hogy mentül előbb odaérjen Málé komához.
Málé koma éppen a csizmáját pucolta Kótyonfitty királynak. De nem a kefét dörgölte a csizmához, hanem a csizmát a keféhez, mert ő azt látta, hogy ha a kecskének sáros a bocskora, az se a kerítést dörzsöli a bocskorhoz, hanem a bocskort a kerítéshez.
- Bajban vagyok, bajban, segíts, Málé, rajtam - ütött a vállára Perec, s megkérte, hogy sétáljon ki vele a király kertjébe, ott ő majd föláll a vállára, akkor bizonyosan eléri az almát.
- Málé legyek, ha nem megyek! - rikkantott Málé akkorát, hogy ijedtében elkukorékolta magát Kótyonfitty király palotáján a szélkakas.
- Jaj, komám, nem kell ám ezt világgá kukorékolni - súgta neki Perec. - Soha senkinek meg nem szabad tudni, amit most tenni akarunk. Ha elszólod magad, kitörik a nyakad!
Nem is szólt Málé koma egy kukkot se többet, egész addig, míg be nem értek a kertbe, hanem ahogy a jegenyefára fölnézett, meg nem állhatta, hogy oldalba ne könyökölje Perecet.
- Perec, ha szeretsz, fogd meg a nyakam!
- Miért fogjam meg, te Málé?
- Hát hogy ki ne törjön.
- Miért törne ki, te bolondos?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te locsi-fecsi?
- Azt, hogy két keszeget látok a jegenyefa hegyében. Ugyan mit csinálhatnak azok ottan?
- Hát mit csinálnának? Úszni tudnak, repülni tanulnak.
- No, én meg mászni tudok, keszeget sütni tanulok - vigyorogta el magát Málé, s egyszeribe fölmászott a jegenyére a két keszegért.
Lehuppan aztán a jegenyéről, mennek az almafa felé, megint megböködi Perecet a Málé.
- Kis komám, ládd-é?
- Mit, te?
- A nyulat a fa alatt.
- Látom ám, Málé. Meg is lőném, ha puskám volna.
- Lődd meg a sapkáddal, hátha az is elsül. Komám, Perec, tedd meg, ha szeretsz, nagyon ráéheztem a nyúlgerincre.
- Hát a te kedvedért azt is megteszem - mondja erre Perec, azzal kapja a sapkáját, vágja a nyúlhoz: hát eldől az egyszerre.
- No mondtam, úgy-e - kapta föl Málé a nyulat, s már tartotta is létrának a derekát, széknek a vállát, hogy elérhesse Perec az almát. El is érte, le is tépte, haj, de megcsendült ám az almafának minden levele, s lett olyan nagy zenebona, majd megbomlott a két koma!
- Mákos borongatta, mézes teringette - fohászkodta el magát Perec -, most már csak a kertek alatt szaladjunk, hogy senki meg ne lásson bennünket!
Nem is látta meg őket senki, csak a város szélén a molnár szamara, az se mondott egyebet, csak annyit, hogy: iá, iá.
- Jaj, micsoda az? - hökkent meg Málé, aki nem látta jól a félhomályban, hogy mi feketéllik a gyepen.
- Király őfelsége - súgta neki Perec.
- Mit csinál itt király őfelsége?
- Hajtja magáról a szúnyogokat a fülével.
- De mondott is valamit király őfelsége.
- Mondott hát. Azt mondta, hogy azért lett király belőle, mert olyan szép nagy a füle.
Ebben aztán meg is nyugodott Málé koma, s hazaballagott a nyúllal meg a halakkal, Perec koma pedig még álltó helyében megette az almát, hogy bolondjában meg ne találja nála valaki.
Nem is tudtak az almának nyomára jönni, pedig hét nap, hét éjszaka tűvé tették érte mind a hét országát Kótyonfitty királynak. De még a nyolcadik nap is keresték volna, ha Kótyonfitty király hopmestere észre nem veszi, hogy Málé koma körülzsindelyezte a nyakát.
- Hát te mért zsindelyezted körül a nyakadat, te ugrifüles? - koppantott a feje búbjára.
- Azért, hogy ki ne törjön.
- Mért törne ki, te szakajtófejű?
- Azért, mert szólni akarok.
- Mit akarsz szólni, te csupaszáj?
- Azt, hogy én tudom ám, ki szakajtotta le a király almáját.
De már akkor hat hajdú hétfelől markolta meg Málé komát, úgy vitték a Kótyonfitty király elé. Annak meg akkora légycsapó volt a kéziben, hogy a struccmadarat is agyon lehetett volna vele ütni. De még föl se emelte a légycsapót, mikor Málé koma már kivallotta az igazságot:
- Uram és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: Perec apród szakította le az almát!
Perec apród éppen ott üldögélt a trónus lábánál egy bársonyvánkoson, de még csak a szeme pillája se rebbent meg, ahogy Málé koma felé bökött az ujjával. Mindössze annyit mondott mosolyogva:
- Bolond lyukból bolond szél fúj.
- De nem addig van az, szolgám - pödörte Kótyonfitty király szigorú-hegyesre a három szál bajuszát. - Add elő csak, Málé fiam, hogy volt, mint volt.
- Fülemmel hallottam, szememmel láttam.
- Mikor, te? - vágott közbe Perec koma.
- Hát mikor a keszegek repülni tanultak a jegenyefa hegyében.
- Eszed kereke - nevette el magát a király -, hiszen nem szoktak a halak fára mászni.
- Márpedig ez olyan igaz, mint hogy Perec koma sapkával lőtte meg a nyulat - erősködött Málé, kézzel-lábbal hadonászva.
De most már úgy kacagott Kótyonfitty király, hogy csak úgy rengett bele a trónusa.
- Hát az mikor volt, te?
- Akkor, mikor fölséged a fülével hajtotta magáról a szúnyogokat, és azt kiabálta, hogy azért lett király belőle, mert olyan szép nagy a füle - mondta tréfásan hunyorgatva.
- Hej, katlan meg a bogrács.! - futotta el a méreg a királyt, s olyant suhantott a légycsapóval, hogy Málé koma egyszerre kukoricakorpává válik, ha el nem ugrik onnan.
Szerencsére elugrott, s azóta máig is ugrál, ha el nem fáradt. Amelyiktek megszánja, ültesse le a kis székre.
