Lengyel Balázs: A csillagos sün

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: "Mi lesz ebből a gyerekből?"

De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.

Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.

- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.

- Mert jön a tél - felelte sünpapa.

Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, amilyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:

- Papa, miért van tél?

De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán. Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia.

- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.

Útnak indultak hát. Elől sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.

- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.

A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:

- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.

S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.

- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. - S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.

Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.

- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:

- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.

Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.

- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél?

A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.

- Süket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.

A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:

- Miért van tél?!

De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.

Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos: s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludhatott?

Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?

Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: "Azért, hogy eljöhessen a tavasz!"

- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!

De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia.

Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!

Mészöly Miklós: A kiskutya meg a szamár

A szamár megirigyelte a kiskutya módját: neki szabad volt a legszebb szobába bemenni, a legszebb vánkosra ráfeküdni, s egész nap csak heverészett, nem dolgozott semmit – mégis mindennek a javát kapta.

Neki meg csak kóró s tüske jut!

Egy nap meg is kérdezte a kutyát:

– Mondd, te kutya, mért szeret úgy téged a gazdasszony?

– Mert tudok farkat csóválni, két lábon szolgálni – felelte a kiskutya.

– Na, ez nem nehéz dolog, majd én is megpróbálom – mondta a szamár.

Aztán csak térült-fordult a konyha körül, s mikor éppen nyitva volt az ajtó, besomfordált. A gazdasszony éppen kevert-kavart valamit a tűzhelyen, nem vett észre semmit.

De hamarosan volt mit észrevenni!

A szamár két lábra állt a háta mögött, a farkát billegette, a lábát nyújtogatta, hogy tenyerest adjon.

S mivel ugatni nem tudott – egy hatalmasat iázott.

A gazdasszony úgy megijedt, hogy egyszerre három tányért tört össze.

Aztán fogta a porolópálcát, és kiverte a szamarat a konyhából.

Szegény szamár máig is töri a fejét, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutyának dicséret jár.

Mészöly Miklós: Kiskati és a napernyő

Kiskati egy nap elindult világgá. Persze nem örökre, csak egy kicsikét. A mackójával is közölte a nagy eseményt:

– Maci, én most elmegyek bolyongni!

Aztán odasétált a kiskapuhoz.

Szó ami szó, a kiskapu se volt éppen kicsike. De ami azon túl elkezdődött, az már igazán óriási volt. Kiskati akkorának érezte magát az óriási rét közepén, mint egy katicabogár. Amint ment, mendegélt, egy rettentő hosszúra nőtt fűszálat vett észre, amit ide-oda fújt a szél. S a fűszál tetején valaki ott felejtett egy összecsukott, pöttyös napernyőt! Kiskati odanyúlt az ujjával, hogy kinyissa a csodálatos ernyőt – de az bizony elrepült.

– Állj meg! – kiáltott utána.

A napernyő azonban annál magasabbra szállt. Lehet, hogy az takarta el a napot az óriási rét fölött?

Most már árnyékban ballagott tovább Kiskati. Egy picit félt ugyan, de azért bátran ment tovább. S egyszer csak mit lát? Egy kidőlt faóriást, ott feküdt a tó fölött, mint valami híd.

Kiskati meg azt gondolta magában: „Átmegyek én ezen a hídon, akármi történik is!”

És rálépett a kidőlt faóriásra. Az meg reccs! – összetört alatta, ő meg beletottyant a tóba. Lett is sírás mindjárt! Visszhangzott tőle az óriási rét.

S akkor egyszerre ott termett az édesapja. Odahajolt Kiskati fölé, megfogta a kezét, kisegítette a pocsolyából, és fél kezével fölemelte az összetört faóriást.

– Hiszen ez csak egy faág! – nevetett Kiskati. – Add nekem, hadd vigyem én!

Aztán elindultak hazafelé, de alig mentek pár lépést, megint kisütött a nap: a napernyő eltűnt az égről.

De vajon hova tűnt? Lehet, hogy újra visszarepült a fűszál tetejére?

És visszaballagtak a rettentő hosszú fűszálhoz, hogy megnézzék, a napernyő ott van-e rajta.

Ott volt.

– Nézd, katicabogár! – mondta Kiskati édesapja. – Tartsd csak oda az ujjad!…

Kiskati odatartotta, a katicabogár meg rámászott. Még akkora sem volt, mint a mutatóujja körme!

– Ugye, hazavihetem? – kérdezte Kiskati az édesapjától.

A katicabogár is beleegyezett, nem repült el az ujja hegyéről. S mikor hazaértek, odatette a mackója mancsára a kis, pöttyös bogarat.

– Láttál már ilyet? – kérdezte. – Mert ha nem tudnád, ez nem napernyő, hanem katicabogár. Csak azok látják napernyőnek, akik olyan kicsik, mint te!

És nagyon büszke volt rá, hogy ő már nem olyan kicsi.

Petrolay Margit: Erdei kalács

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek erdő. A nagy, kerek erdőben lakott egy öreg nagyapó. Majdnem olyan öreg, mint az erdő. Öreg nagyapónak volt egy kicsi, kíváncsi unokája.

Nagyapó reggel kihajtotta az erdőre a teheneket: a fehéret, a feketét meg a tarkát, estére meg hazahajtotta őket.

A kis unoka olyankor már leste-várta nagyapót, s ha meghallotta a tehenek kolompját, futott, szaladt a szélső fáig. Messzebbre nem merészkedett, mert félt az erdei vadaktól.

– Jó estét, nagyapókám! – kiáltotta a kis unoka, mikor meglátta nagyapót a tehenekkel.

– Jó estét, kis unokám! – felelte nagyapó, és megcsókolta a kis unokát.

– Hol jártál, nagyapókám? – kérdezte a kis unoka, és kivette az ostort nagyapó kezéből.

– Én? A Réz-erdőben – felelte nagyapó.

– Kivel találkoztál ott a Réz-erdőben? – kérdezte a kis unoka.

– Az erdei mókuskával – felelte nagyapó.

– Mit mondott neked az erdei mókuska?

– Azt mondta, hogy: „Itt ez a mogyoró, tedd a tarisznyádba, vidd el a kis unokádnak!”

Azzal kivett nagyapó a tarisznyából egy szem mogyorót, és odaadta a kis unokának.

Másnap megint kihajtotta nagyapó a teheneket, estére meg szépen hazahajtotta őket.

A kis unoka ott várta őt a szélső fánál, és már messziről kiáltotta:

– Jó estét, nagyapókám!

– Jó estét, kis unokám!

– Hol jártál ma, nagyapókám?

– Az Ezüst-erdőben, drága kis unokám!

– Kivel találkoztál az Ezüst-erdőben?

– Egy tarka szarkával.

– Mit mondott a tarka szarka? – nevetett a kis unoka, mert azt hitte, hogy ez valami tréfa.

– Azt mondta a tarka szarka: „Itt ez a toll, tedd a kalapod mellé, vidd el a kis unokádnak!”

Kihúzott egy tarka tollat a kalapja mellől, és odaadta a kis unokának.

Reggel megint kihajtotta nagyapó a teheneket, este szépen hazahajtotta őket. Várta őt a kis unoka a szélső fánál, és messziről kiáltotta:

– Jó estét, nagyapókám!

– Jó estét, kis unokám!

– Hol jártál ma, nagyapókám?

– Az Arany-erdőben, drága kis unokám!

– Kivel találkoztál az Arany-erdőben?

– Jaj, azt ne is kérdezd, mert én bizony egy nagy, loncsos medvével találkoztam.


– Mit mondott a loncsos medve?

– Azt mondta, hogy: „Brumma-brumm! Mit keresel te az én erdőmben?”

A kis unoka csodálkozva összecsapta két kis kezét.

– És te mit feleltél néki?

– Én? Ijedtemben azt se, hogy vaskalap. Elkezdtem szaladni, ahogy csak vitt ez a két öreg lábam.

– És a medve mit csinált?

– A medve meg utánam. Fújt, csörtetett a nagy tányértalpával, és egyre csak azt bömbölte: „Sárgarépa, mogyoró! Hová szaladsz, nagyapó?”

– És te néki mit feleltél?

– Tiszán innét, Dunán túl, csak ne bántson, medve úr!

– És aztán mi történt? Utolért a medve?

– Hát majdhogynem utolért. Az volt a szerencsém, hogy ott folyt a kis patak, ő meg sajnálta besározni a vadonatúj bocskorát. Leült egy nagy kőre, s míg a bocskorszíját fűzögette, egérutat nyertem.

– És megmenekültél, édes nagyapókám?

– Hát csak szép sorjában, drága kis unokám! Szaladtam, szaladtam, hát egyszer csak mit nem láttam? Nem egyebet, mint egy kidőlt-bedőlt kemencét.

– Miféle kemencét?

– Hát csak olyan erdei kemencét. A loncsos medve felesége épp akkor dugta be a lapátot, hogy kiszedje a pirosra sült kalácskát.

– És mit mondott a loncsos medve felesége?

– Megijedt, mikor meglátott, és elkezdett szépen kérni: „Sárgarépa, mogyoró, ne bánts engem, nagyapó!”

– És te néki mit feleltél?

– Adjon nekem friss kalácsot, nem bántom az asszonyságot!

– És adott-e, nagyapókám?

– El is hoztam, kis unokám!

Belenyúlt nagyapó a tarisznyába, elővette az erdei kalácsot, és odaadta a kis unokájának. Volt nagy öröm! Mert ilyet még nem evett a kis unoka! Erdei kalácsot! Bele is harapott, meg sem várta, míg hazaér.

– Hogy ízlik a kalács? – kérdezte nagyapó. – Jó volt-e az erdei kalácska?

– Jó bizony! – felelte a kis unoka. – Szakasztott olyan, mintha a mi nagyanyókánk sütötte volna!

Varga Katalin: Játékmackó

Játékmackót, valaki ott felejtette az erdőben.

Ült, ült a fűben. Gyönyörű, piros pillangó repült melléje. - Óh, de szép repülő szalag vagy! – örült Játékmackó.

- Csacsi, én pillangó vagyok! - nevetett a pillangó, és elrepült. Jött a kicsi sün. - Itt a szaladgáló tűpárna! - rikoltotta Játékmackó. - Ugyan, én a kicsi sün vagyok - felelte a tüskés állat. – Gyere velem fogócskázni!

- Játéklábakkal hogyan tudnék fogócskázni? – csodálkozott Játékmackó. Otthagyta kicsi sün Játékmackót hamarosan. Odaugrott mellé egy béka.

- Úszó gumi! - Ugrik az úszó gumi! - sikítozott Játékmackó a béka láttán.

A siklót mozgó kötélnek nézte, a gombát baba napernyőnek. A szarvasbogár szarvairól azt hitte, hogy azok ollók.

A kis madártól pedig azt kérdezte: - Gyomrodban gép van?

- Ugyan miféle gépről beszélsz? - csodálkozott a kis madár.

- Csicsergő-gépről. Valamitől kell, hogy csicseregj. Itt, az én gyomromban is van egy szerkezet, s ha megnyomják, brummogok - felelte Játékmackó.

- Gyomromban semmiféle szerkezet sincs. Igazi madár vagyok - sértődött meg a kis madár, és elrepült.

Játékmackó szomorúan nézett utána. - Úgy látszik, megharagudott. Vajon miért?

Jött, futott a kicsi nyúl is. Játékmackó egyszeriben elfelejtette bánatát.

- Ugrani is tudsz? - faggatta a kicsi nyulat.

- Ó, persze hogy tudok! - kiáltott a kicsi nyúl, és átugrotta a széles árkot.

- Ilyen ügyes rúgók vannak lábaidon? - kérdezte Játékmackó.

- Juj, de buta vagy! - kacagott a kicsi nyúl. - Igazi lábaim vannak. - Itt minden igazi? - csodálkozott Játékmackó.

- Itt minden igazi. A fák, bokrok, állatok, madarak és bogarak - bólogatott a kicsi nyúl, és elsietett.

Csakhamar leszállt az est. Játékmackó szomorkodni kezdett: -Igazi a sötét is. Jó lenne már aludni.

Cammogó léptek hallatszottak. Játékmackó érezte, hogy a cammogó valaki felveszi, és viszi, viszi magával. Cammogó valaki jó sokára megállt, és egy szűk nyíláson bebújt egy barlangba.

- Idenézzetek, mit hoztam! - brummogta.

Játékmackó körülnézett a tágas medvebarlangban, s három apró medvebocsot vett észre.

- Játékmackók! - rikoltotta Játékmackó boldogan.

- Ó, te kis oktondi! Mi valódi medvebocsok vagyunk. Játékmackó te vagy - nevettek a medvebocsok.

- Itt maradhatok veletek? - kérdezte Játékmackó.

- Velünk maradsz örökre - hangzott a felelet.

Játékmackó rámutatott a gyomrára: - Itt nyomjatok meg, és akkor brummogok.

Jaj, de örült a három apró medvebocs a gyönyörű játéknak! Örült a Játékmackó is: - Igazi medvebarlangban lakom! Igazi medvék között! Igazi, igazi erdőben!

Varga Katalin: Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával. Az illatozó sülttök darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka,
a farkas,
a vadkan és a két fia,
az őz, a borz és a nyúl.
– A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

Mirkó királyfi meg táltos paripája

(francia mese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Volt egyszer egy király, volt annak három fia. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett.

Megkérdezte egyszer a legkisebbik fia - Mirkó királyfi -, mi az oka annak, hogy király apja egyik szeme sir, a másik meg nevet.

- Nagy oka van annak, édes fiam - mondta a Fehér király, mert ez volt a neve. Volt nekem egy vitéz barátom, a Fekete király, hej, sok ellenséggel megvívtunk mi ketten legénykoromban! Aztán egyszer úgy esett, hogy el kellett válnunk. Volt ennek az én barátomnak egy tündér keresztanyja, az megmondta nekem, hogy három derék fiam lesz. Jó király csak abból lehet, aki majd megtalálja, az országomba el is hozza a Fekete király birodalmában termett aranyvirágot, s meg melléje még egy aranyalmát is. Nevet az egyik szemem, mert három derék fiam van, sír a másik szemem, mert azt sem tudom, hol-merre van a Fekete király birodalma, hogyan is várhatnám, hogy valamelyik derék fiam elhozza az aranyvirágot meg az aranyalmát?

- Egyet se búsulj, édesapám - mondta Mirkó királyfi. - Elmegyek én is meg a két bátyám is, haza sem jövünk aranyvirág, meg aranyalma nélkül.

Így is lett. Csakhogy a Fehér király istállójában két szép paripa volt bekötve, ezt elvitte a nagy útra a két idősebb királyfi. Mirkónak egy öreg, sovány gebe jutott. Megveregette Mirkó királyfi a gebe oldalát, s szelíd szóval biztatta:

- Egyet se félj, derék öreg jószágom! Megitatlak, megetetlek minden reggel, minden este, valahogyan majd csak eljutunk a Fekete király országába. Azzal felült a gebe hátára, s a testvérbátyjai után ő is elindult a hosszú útra. Mikor esteledett, megszólal az öreg ló:

- Mit parancsolsz édes gazdám? Szálljak-e, mint a szél, vagy repüljek-e, mint a gondolat? Mert tudd meg, hogy táltos vagyok én, csak arr vártam, hogy szelíd szóval szóljanak hozzám!

- Röpülj, lovam, táltos lovam, röpülj, mint, mint a gondolat. - örvendezett Mirkó királyfi.

Röpült is a táltos, röpült, mint a sebes gondolat; a hold nem világított még az égen, Mirkó királyfi a Fekete király palotájának az udvarába ért. A palota ablakából éppen kinézett a Fekete király szépséges leánya.

- Hát te ki vagy, galambom? - kérdezte Mirkó királyfi.

- Én a király leánya vagyok, de mit keresel az én apám udvarában, te idegen vitéz?

- Téged kereslek, galambom, mert nálad szebb aranyvirágot még nem látott a szemem! Most már csak az aranyalmát kell megtalálnom!

A király leánya becsapta az ablakot, sehogy sem értette, mit akar az idegen vitéz.

Akkor Mirkó királyfi meg a táltos paripa háromszor megkerülte palotát, a Fekete király meg a szépséges leánya kijöttek a palotáb6l, ahogy átlépték a küszöböt, a király aranyalmává, a leánya meg aranyvirággá változott. Mirkó királyfi a kalapja mellé tűzte a virágot, az almát, meg zsebre vágta, s mint a sebes gondolat, szállt vissza az édesapján

- Apámuram, meghoztam az aranyalmát, meghoztam az aranyvirágot, aztán most már nevessen ám mind a két szeme!

A tücsök és az egérke lakodalma

(francia mese, átdolgozta: Bartócz Ilona)

Tücsök kisasszony dalolva söprögette a szobáját. Egyszer csak kopp!- valami koppant a padlón. Tücsök kisasszony fölemeli azt a valamit, látja ám, hogy egy fényes ezüstgaras.

Jót nevetett örömében, aztán így töprengett:

" No, most mit vásároljak magamnak ezért az ezüstgarasért? Vegyek egy narancsot? Cseresznyét vásároljak?"

Végül is piros szalagot vásárolt az ezüstgarason, és a piros szalaggal a nyakában kiült az ablakába. Egyszer csak az ablak elé ért a bika.
- Ó, de szép vagy Tücsök!- mondta. - Akarsz-e a feleségem lenni?
- Először énekelj valamit! - válaszolt a Tücsök.
- Buuu- Búúú. -bődült el a bika.
- Brrr! Csúf a hangod! Hordd el magad! - pörölt Tücsök kisasszony, és a bika szomorúan odébbállt.

Az ablak elé ért a ló, s az is mente feleségül kérte Tücsök kisasszonyt, de ennek bizony a lónyerítés sem tetszett. Eljött még lánynézőbe a szamár is, de hiába iázott, eljött a cica is, de hiába miákolt, eljött a kakas is, de hiába kukorékolt, eljött a béka is, de hiába brekegett, egyikük hangja sem tetszett a kényes kisasszonynak.

Már esteledett, mikor Tücsök kisasszony ablaka elé ért az Egérke, s mihelyt cincogni kezdett, a kisasszony menten kijelentette:
- Gyönyörű a hangod! Te leszel a párom, senki más! Gyere be hozzám, Egérke, nyomban megfőzöm a lakodalmi vacsorát.

Egérke bement a Tücsök kisasszony házába. Tücsök kisasszony tűzre tette a nagy levesesfazekat, s így szólt vőlegényéhez:
- Most elmegyek cukros kalácsot vásárolni, addig te vigyázz a levesre!

Egérke meg úgy vigyázott a levesre, olyan buzgón leste, hogy egyszer csak belepottyant. Hazaért Tücsök kisasszony a cukros kaláccsal, keresi, szólítgatja az Egérkét, mindhiába, a vőlegény sehol. Egyszer csak látja ám, hogy a levesesfazékban úszkál Egérke. No, több sem kellett, Tücsök kisasszony nagy hangosan sírni kezdett:
- Levesbe esett a vőlegényem, brühühü!

A nagy sírásra odasietett, a bika, a ló, a szamár, a cica, a kakas, a béka, és együtt bőgött, nyerített, iázott, miákolt, kukorékolt, brekegett a síró-rívó menyasszonnyal.

Kiugrott Egérke a fazékból és megszólalt:
- Miért ez a nagy zenebona?

No, tücsök kisasszony nyomban abbahagyta bús ciripelést, a bika a bőgést, a ló a nyerítést, a szamár az iázást, a cica a nyávogást, a kakas a kukorékolást, a béka brekegést: valamennyien körbetáncolták Egérkét, a vőlegényt , és valamennyien kaptak egy kanállal a lakodalmi levesből, és valamennyinek jutott egy harapás a cukros kalácsból. Tücsök kisasszony és Egérke esküvőjét azóta is emlegetik hetedhét országban.

A hattyú, a csuka meg a rák

(orosz mese)

Volt egyszer valahol, egy nagy-nagy víz partján egy kocsi. Barátja, a kis pej színű csikó kihúzta őt a víz partjára, de aztán hirtelen kedve kerekedett futkározni a közeli réten, és a kiskocsi hiába várta, nem is jött vissza. Ázott-fázott szegény kocsi, dobálta a szél, taszigálta, de magában csak nem tudott elindulni, pedig a legszívesebben vágtatott volna már haza a fészerbe, ahol a testvérei voltak.

Egyszer csak kidugta fejét a vízből egy csuka, s megkérdezte a kiskocsit, hogy mi baja van.

- Ó, én nagyon szívesen segítenék rajtad - mondotta -, de hát egymagamban nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy hazavigyelek. Itt fogok fürödni melletted addig, amíg jön valaki, s akkor majd egyesült erővel hazahúzunk.

Nem is kellett sokáig várnia, mert alighogy visszabukott bukfencezve a vízbe, megjelent, nagy ollóit csattogtatva a rák.

- Hallottam ám a történetedet, kiskocsi! - reszelte meg torkát a rák. - Hát eljöttem , hogy felajánljam segítségemet neked.

- Akkor hát már ketten volnánk! - kiáltotta a csuka.

Ebben a pillanatban nagy szárnysuhogás hallatszott, s mint egy nagy, fehér hópehely, oly könnyedén libegett le a kocsi elé a hattyú.

A kiskocsi arra gondolt, hogy a hattyúnak biztosan jó szíve van - megkérte tehát, hogy segítsen a csukának meg a ráknak.

- Hárman vagytok - mondta a kocsi -, hárman biztosan haza tudtok húzni, mert hiszen ide egy csikó hozott.

Elsőnek a hattyú fogta be magát a rúd mellé, azután a rakoncátlan csukát fogta be a rák, ő pedig a hátsó keréknél szorgoskodott. Hanem hiába erőlködtek mind a hárman, a kocsi meg se moccant. A hattyú mindenáron föl akart emelkedni a levegőbe. A csuka úszott befelé a vizek mélyébe, a rák meg hátrafelé igyekezett. Amikor alkonyodni kezdett, a rák dühösen abbahagyta a munkát, s elment.

- Még azt se mondta, hogy jó estét! - dohogott a csuka. - No, isten megáldjon, kiskocsi! - Ezzel ő is úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hanem ezt már a szelíd hattyú sem állhatta, ledobta magáról az istrángot, és eltűnt, amerről jött.

A kiskocsi pedig csak búsult ott magában, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem tudták őt hazahúzni. Ekkor megszólalt mellette a fán egy vén bagoly:

- Megmondom én neked, hogy mi volt itt a baj! Nem volt közöttük egyetértés. A hattyú az égbe tört, a csuka a vízbe igyekezett, és a rák hátrált. Hárman háromfelé húztak téged, kiskocsi, pedig ha mind egyfelé húztak volna, már régen otthon volnál!

A kiskocsi pedig búsan állt, és talán még ma sem érkezett volna haza, ha nem jut eszébe a kis pej csikónak, hogy kint felejtette a víz partján. De egyszer csak eszébe jutott: kiszaladt érte, és viháncolva hazahúzta rég nem látott kocsitestvérkéi közé a fészerbe.

Az égig érő borsófa meg a túróházikó

(Belorusz mese, átdolgozta Rab Zsuzsa)

Élt egyszer, réges-régen, messze vidéken, egy öregapó meg egy öreganyó. Egyszer borsót ebédeltek, és egy borsószem legurult az asztalukról. Alighogy leesett, kicsírázott. Alighogy kicsírázott, nőni kezdett. Alighogy nőni kezdett, akkorára nőtt, hogy átfúrta a háztetőt. Nőtt, nőtt, míg csak az égig nem ért. Elámult a két öreg. Azt mondta az öreg - anyó:

 — Mássz föl, apóka, a borsófára! Nézd meg, mi újság a tetején.
Fölkapaszkodott rá az öregapó, mászott, mászott, igen sokáig mászott, végre fölért a borsófa tetejére. Nézi: hát egy házikó fehérlik a fán, a zöld levelek között.

Közelebb lép, látja: túróból vannak a házikó falai, vajból a teteje. Benyit a házba, odabenn is fehér minden: a kemence, az asztal, a padka — túróból azok is. Nem kérette magát az öregapó, nekilátott, megette a fél kemencét meg az asztal sarkát, meg a lóca egyik lábát. Jóllakott, aztán bebújt a sutba, elaludt.

Hazatértek a túróházikó gazdái: az egyszemű, a kétszemű meg a háromszemű kecske. Meglátták a kárt, siránkoztak:

— Ki falta fel a túrókemencénket? Ki rágta le a túróasztal sarkát? Ki ette meg a túrólócánk lábát? Az öregapót nem látták meg a sutban.Összetanakodtak

— Holnap itthon marad egyikünk. Maradj te, egyszemű. Nyisd ki jól a szemedet, lesd meg a kártevőt!

Elment másnap a kétszemű meg a háromszemű kecske legelni. Az egyszemű otthon maradt őrnek. Hanem az öregapó énekelni kezdett: 

— Csukódj be, szemecske! Csukódj be, szemecske! Addig-addig énekelte, míg az egyszemű kecske elaludt, az öregapó meg jót lakmározott megint a túróból. Másnap a kétszemű kecske maradt otthon. Azt is elaltatta az öregapó. Hanem a harmadik napon a háromszeműt már nem tudta elaltatni. Két szeme becsukódott, de a harmadik nyitva maradt. Meglátta a pákosztos öregapót, odacsődítette a testvéreit. 

Haragudtak a kecskék, el akarták náspángolni az öregapót. Aztán mást gondoltak. 

— Állj be hozzánk pásztornak, apóka! — mondták neki. — Majd legeltetsz, fejsz bennünket, jól megleszel nálunk. Ráállt az apóka, beszegődött hozzájuk. Az egyszemű kecske meg leereszkedett a borsófán, hátára kapta az öreganyót, fölvitte azt is a borsófa tetejére, hadd legyenek együtt mindnyájan. 

Ott éltek halálig békében, jó egyetértésben.

A medve, a róka meg a bödön vaj

Beke Margit fordította

A medve meg a róka egy bödön vajat vásároltak együtt, hogy eltegyék karácsony estére, vacsorára. Jól eldugták a galagonyabokor tövében, aztán lefeküdtek és elaludtak. A róka egyszer csak felpattan, mint akit álmából felvertek, és elkiáltja nagy hangon:
- Jó, máris megyek! - Azzal elszalad.

A medve félig felébredt ugyan a kiáltásra, de nagyon álmos volt, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. A róka meg azalatt kiásta a bödönt, evett a vajból, aztán visszadugta a helyére, szépen eligazította, elegyengette a földet is felette, hogy más meg ne találja. Miután ezt mind elvégezte, visszafeküdt a mackó mellé. Mackó bá', mikor felébredt, megkérdezte, mitől zsíros a pofája.

-Képzeld csak, keresztelőbe hívtak, amíg te aludtál! Nagy ebéd volt, úgy jóllaktam, mint a duda - füllentette Ravaszdi. És mivel a medve tudni akarta, hogy hívják a gyereket, egy percnyi gondolkodás után azt is megmondta:
- Torkos szájú! Szép név, igaz?

Másnap ugyanúgy történt minden. A róka hangosan odakiáltotta a senkinek:
- Jó, máris megyek!

Aztán leszaladt a bokorhoz, kiásta a karácsonyi vacsorájukat, jó felét megette, és később, mikor a mackó felébredt és megkérdezte, mitől zsíros a képe, elhitette vele, hogy most a másik szomszédja hítta keresztelőbe.

- No és ezt a gyereket hogy hívják? - tudakolta a medve.
- Felelennvan. Szép név, igaz?

Harmadnap megint lefeküdtek a napos dombtetőn, és amíg a mackó aludt; róka koma mind megette a vajat, kinyalta még a bödön alját is. Aztán elhitette a medvével, hogy megint keresztelőbe hítták, mert neki sok jó szomszédja van.

- Ez a harmadik olyan szép gyerek, hogy öröm nézni. A neve: Cseppsemaradt. Szép név, igaz-e?

Végül a medvének is kedve támadt megnézni a bokor alá rejtett kincset, és mikor látta, hogy üres a bödön, a rókára támadt:
- Te etted meg! Más nem tudhatta, hogy ide dugtuk!
- Én hozzá se nyúltam! Te etted meg, és most rám fognád, szép dolog, mondhatom! - hazudta a róka szemtelenül.

Veszekedtek, egyik a másikat vádolta a vajlopással, már-már verekedésre került a sor. Ravaszdi persze tudta, hogy akkor ő húzza a rövidebbet, hát gyorsan kieszelt valamit:
- Ide hallgass! Így sohase tudhatjuk meg, melyikünk a tolvaj. De mondok egyet: most feküdjünk le aludni, aztán mikor felébredünk, meglátjuk, melyikünknek zsíros a szája széle, mert az a vajtolvaj!

A medve beleegyezett, és nemsokára mélyen aludt, hiszen nyugodt volt a lelke. Ravaszdi meg, mihelyt hallotta a hortyogásán, hogy alszik, leszaladt a galagonyabotoshoz, összekapart nagy nehezen még egy borsónyi vajat a bödön alján, azzal bekente a mackó szája szélét.

Így aztán mégiscsak rajtamaradt Tányértalpú komán, hogy ő a vajtolvaj, és amilyen együgyű, végül talán maga is elhitte.

A nyúl meg a tavaszi hó

Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:

- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.

Azt felelte a nyúl:

- Alighanem olvadsz az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!

Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.

- Sajnállak hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejem alja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.

Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.

- Mi is lesz velem nélküled? – kesergett tovább a nyúl. – Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?

Aztán gondolt egyet:

- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!

El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat. Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.

Azt mondta neki az erdő ura:

- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!

Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.

Mese a medvebocsról,aki madár akart lenni

(Angol meséből átdolgozta: Bartócz Ilona)

Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.

- Jó napot! - kiabálta a kis barna medvebocs. - Én is madár vagyok ám!

De a madarak kinevették:

- Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.

A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.

- Én is madár vagyok ám! - kiabált feléjük. - Van már csőröm!

- Hogyisne - nevettek a madarak. - A madarak tudnak énekelni!

A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:

- Kérlek, taníts meg engem énekelni!

- Nem hinném, hogy sikerül - csóválta a fejét az énektanár -, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!...Do, re, mi, re, do...

A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: - Do, re, mi, re, do - és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.

Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: - Do, re, mi, re, do...

A madarak csak nevettek, és azt mondták:

- Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!

A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.

- No, most figyeljetek rám! - kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.

A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.

Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.

- Brumm...brumm... - üdvözölték egymást.

- Brumm...- mondta a kis fekete medvebocs. - Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?

- Brumm...brumm...,hogyne mennék! - mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.

Az öt kismacska

(Lett népmeséből írta Mészöly Miklós)

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk - sóhajtozott az öt kis macska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek - akkora meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni. Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni.

Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is!

Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.

Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájúk, s úgy kínlódnak a fával.

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát.

Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájúkat, úgy vitték a fát hazáig.

Otthon, pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.