Stefán Luca: A mézeskalácsszív

(Anna meséje)

Madárcsicsergős tavaszi délután volt. A kert üde pázsitja hívogatóan zöldellt, a levegőben virágillat terjengett. Pillangók szálldostak virágról virágra, méhek zümmögtek körülöttük, és az ég tiszta kékje langyos délutánt ígért. 

Anna szerette ezt az időt.

– Anyuci, játszhatok a kertben? – kérdezte Anyától, kezében új szerzeményét, egy csodaszép, piros mézeskalácsból készült szívet szorongatva.

Anya bólintott, Anna pedig boldogan szaladt ki a kertbe.

Éva néni hétvégén vásárban volt, onnan hozta neki ajándékba a szívet. Ez volt a legszebb mézeskalács, amit Anna valaha látott.

Közepén nagy tükör csillogott, körülötte fehér cukormázvirágok díszelegtek. A szélét csipkeszerű minta szegélyezte, és még az illata is csábító volt.

Annának mégsem az volt a terve, hogy megeszi az édességet. Ahhoz túl szép volt. A tükör pedig remek játéknak tűnt.

A kislány felült a hintaágyra. Lábát lógázva csodálta magát a tükörben: huncut szemét, nevetésre álló száját, és az arca elé hulló rakoncátlan hajfürtjeit.

Miután jó alaposan megnézte mosolygó arcát, nyelvet öltött a tükörre, és kuncogni kezdett a látványon. Aztán kimeresztette a szemét és vicsorított.

Orrát felhúzva, arcát eltorzítva szórakoztatta magát a legkülönfélébb grimaszokkal.

Egy idő után elunta a játékot, és saját maga helyett a világot kezdte vizsgálni. Hol a háta mögé nézett, hol az égboltot látta, időnként pedig a cseresznyefa koronájába tekintett.

Nem is olyan rég még a rügyeit bontogatta a fa, és most már illatos virágsziromeső záporozik körülötte. A virágok helyét lassacskán átveszik a napról napra növekedő kicsinyke zöld bogyók. Csupán hetek kérdése, és lehet szedni a finom, illatos, roppanós cseresznyét.

Most azonban még csak a tükörben szemlélheti az éretlen gyümölcsöket, a zöld levélkezdeményeket és a hangos cserregéssel a fa tetejére ereszkedő fekete-fehér madarat: egy szarkát. 

A madár tollászkodni kezdett, kíváncsian méregetve Annát és a mézeskalácsot. Csábította a tükör villogása, ezért kis idő múlva így szólt:

Micsoda szép csecsebecse!

Nem érdekel cserebere?

– Nem cserélek – felelte Anna. – Ez egy különleges játék. Az egész világ benne van!

A madár hitte is, nem is. De amikor Anna addig táncoltatta kezében a tükröt, hogy a napsugár egyenesen a szarka szemébe világított, már nem maradt csöppnyi kétsége sem.

Hiszen ott látja benne a napot – akkor tényleg az egész világ benne van!

Mohón kérlelte Annát.

Csillog, villog, csupa csoda,

biztos csillag szorult oda!

Bárcsak cseppet megnézhetném,

csak kölcsönbe elkérhetném!

Anna barátságosan nyújtotta a szarka felé a mézeskalácsot.

– Tessék, megnézheted. De csak egy kicsit! Utána kérem vissza!

A szarka egyetlen röppenéssel rávetette magát a mézeskalácsra, és már vitte is fel a fa tetejére.

Meg sem nézte, de úgy ugrált örömében, hogy ha nem tudott volna repülni, biztosan lepotyog a fáról.

Enyém most már ez a kincs,

neked pedig semmid nincs!

– Ejnye, szarka! – vonta össze a szemöldökét Anna. – A kincs nem a tiéd. Kölcsönadtam, megnézheted, de aztán add vissza!

Csak ácsorogj, csacska gyermek,

Búcsút mondhatsz már a kincsnek!

Csőrömből én ki nem adom,

csillogtatom, csodálgatom.

Anna dühös lett.

– Nem szép dolog elvenni a más játékát! Az az én mézeskalácsom! Add vissza!

Ám a szarka csak cserregve nevetett, és esze ágában sem volt visszaadni a csecsebecsét.

Anna ekkor cselhez folyamodott. Összeráncolta a szemöldökét, és elgondolkodva szólalt meg.

– Te szarka! – kezdte. – Ha a fészkedbe rejted a kincset, biztosan elveszi egy nálad nagyobb rokonod!

A szarka elkomorult.

Csuda erős az én csőröm,

kincsem azzal csak megőrzöm!

Nincsen nálam nagyobb szarka,

ki a kincset elcsalhatja!

– Pedig én ismerek egy szarkát két utcával feljebb, aki jóval nagyobb és ijesztőbb nálad! Ha észreveszi, milyen szép játékod van, úgy elveszi, hogy csak lesel majd! Sirathatod, nem lesz már neked sem kincsed!

A szarka méregbe gurult. Felborzolta a tollát, hogy nagyobbnak tűnjön, és olyan zord képet vágott, hogy a cseresznyefa egy pillanatra megállt a növésben.

– Ez mind semmi – legyintett Anna. – Akit én ismerek, az a szarka jóval nagyobb és rémisztőbb nálad!

A szarka erre még az előzőnél is jobban megemelte a tollait és olyan ijesztő ábrázatot öltött magára, hogy a cseresznyefa két pillanatra is megállt a növésben.

Anna azonban lemondóan ingatta a fejét.

– Nem tudsz te semmit, szarka! Az a másik ennél is sokkal félelmetesebb!

A szarka erre lett csak igazán dühös. Még jobban felborzolta a tollazatát és olyan rettenetesen csattogtatta a csőrét, hogy a cseresznyefa most már három pillanatra állt meg a növésben.

Anna elismerően mondta.

– Na, ez már valami! Akár az is lehet, hogy elijesztetted a csillogást a kincsből, annyira irtózatosan szörnyű a látványod!

A szarka erre előkapta a tükröt, és megnézte, lát-e még benne csillogást.

Dehogy látott! Helyette egy vérszomjas, hatalmas, mérges szarka nézett vissza rá a tükörből.

Ijedtében elejtette a játékot. Anna pont ezt várta. Elkapta a mézeskalácsot, és nevetve mondta a szarkának.

– Látod, látod, mégis visszakaptam a csillogást! – és a tükörrel belevilágított a szarka szemébe, hogy az csaknem megvakult a fénysugártól.

A madár nem értette, hogyan kerülhetett most vissza a nap a kincsbe, amikor eddig egy szörnyű szarka lakott odabent.

Anna pedig, nem lévén haragtartó, barátságosan magyarázni kezdett a madárnak.

– Ez egy tükör. A világot tükrözi vissza. Ha napot mutatsz neki, akkor napot látsz benne. Ha mérges szarka áll vele szemben, akkor mérges szarka is néz vissza!

A szarka még mindig nem értette.

Furcsa csoda ez a kincs,

van csillogás, vagy épp nincs?

Becsszó, most már el nem csenem,

csak egy kicsit megnézhessem!

De Anna tanult az előbbiből, és nem hagyta magát becsapni.

– Dehogy nézheted! Hogy megint ellopd?

A madár mégis addig ígérgette, bizonygatta, hogy ezúttal nem lopja el a mézeskalácsot, hogy Anna megenyhült.

– Nem viheted el. De ha szeretnéd, lejöhetsz ide mellém, és megnézhetjük együtt.

A szarka gyanakodott. Hogy is ne gyanakodott volna, amikor ő maga egy csalfa madár volt!

El sem tudta képzelni, hogy vannak jószívű, kedves teremtések is, mint amilyen Anna volt. Ezért hát megrázta fejét, és így szólt.

Csalfa lány vagy, majd becsapsz,

Engem biztos csak elkapsz,

Becsuksz kicsiny ketrecbe,

Csalódhatok cserregve!

Azzal elrepült. Anna magára maradt a kincsével, de nem bánta. Ha a szarka nem akar a barátja lenni, akkor nem lesz! Léteznek más madarak is.

Ekkor egy feketerigó repült a fa csúcsára, és belekezdett hosszan tartó tavaszi énekébe.

– De szépen énekelsz! – ámult Anna.

A rigó átreppent a fáról a kerítésre, ahol Anna még jobban hallotta a madárdalt.

A kislány zsebrevágta a mézeskalácsot, és most csak hátradőlve, hintázva hallgatta a rigót. Közben arra gondolt, hogy mennyivel kedvesebb a szívének ez a kicsiny fekete madár, aki nem a kincset kutatja, hanem csak a kukacokat. Amikor pedig szünetet tart, akkor ilyen csodálatosan énekel a tavasznak, és talán egy kicsit még neki, Annának is!

Stefán Luca: A gombarugdosó

Stefán Luca, mai meseíró 12 kedves történetben mesél a gombákról. a könyv Kalaposkalandok címmel jelent meg, amelyet a szerző illusztrált. Ebből ízelítőül bemutatok nektek egyet. Szerintem az ovisaim is szeretni fogják. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe!

Egyszer volt, hol nem volt, északtól délre, déltől pedig északra, volt egy keresztben széles, széltében hosszú nagy hegység.

Élt ebben a hegységben egy vaddisznó, aki nem szerette a gombákat. Sőt, egyenesen utálta őket! Nagy szó ez, hiszen minden tisztességes vadmalac odavan legalább az ízletes szarvasgombáért, de van, amelyik minden ehető gombát megkóstol.

Ám ez a vadmalac csak felrúgni és sértegetni szerette a gombákat. De azt legalább nagyon!

Egyik nap, ahogy ment le a hegytetőről a völgybe friss patakvizet inni, különösen sok gombával találkozott.

– Nicsak, te milyen gomba vagy? – kérdezte az elsőt, egy csokor sárga kalapost egy korhadó tuskón.

– Kénvirággomba – felelte az.

– Kénvirággomba, rémvirággomba! – csúfolódott a vadmalac, és lerúgta a tuskóról a szép csokor gombát.

Néhány lépéssel arrébb egy nagy, sudár gomba került az útjába.

– Téged már ismerlek, őzlábgomba, bűzlábgomba! – azzal olyat rúgott a gombába, hogy egy focilabda megirigyelhette volna.

– Jé, hát te miféle vagy? – kérdezte nem sokkal később egy halványsárga kalapostól.

– Citromgalóca.

– Lócitrom galóca! – heherészett, és eltaposta a törékeny gombát.

Kisvártatva egy kidőlt fán kisebbfajta, lilás, tölcsér alakú gombát pillantott meg. A gomba gyanútlanul mutatkozott be:

– Békagomba vagyok.

– Békagomba, bénagomba! – nyújtogatta a nyelvét a malac a gombára, majd őt is felrúgta.

Egészen elégedett volt magával, amiért ilyen pusztítást végzett. Mire a patakpartra ért, teljesen el is fáradt a sok rugdosástól. Ivott a patak hűsítő vizéből, majd leheveredett egy kisebb bozótosba. A patakcsobogástól, lombsusogástól hamar lecsukódott a szemhéja.

Álmában addig folytatta a gombák pusztítását, amíg a világon egyetlen gomba sem maradt. Micsoda szép álom volt ez neki! Naphosszat járhatta az erdőt anélkül, hogy egyetlen csúf kalapossal, süvegessel, taplóval, pöfeteggel vagy más gombával találkozott volna.

Teltek a hetek, hónapok a malac álmában, a gomba nélküli világ pedig egyre furcsább lett. Az erdő avartakarója megvastagodott. Nem volt már kellemes sétálgatni: a sok száraz levél óriási halmokban állt, és némelyikben a malac teljesen elmerült.

A levélkupacok korhadó fatuskókat, lehullott ágakat takartak. Bizony megesett a malac álmában, hogy miközben próbálta kiverekedni magát a falevelek alól, még jól bele is rúgott némelyikbe. Nem voltak ám ezek a fadarabok olyan puhák, mint a gombák! Közel sem volt olyan jó érzés rugdosni őket. Bosszankodott, dühöngött a malac, fájt a lába. Szidta az erdőt, és arra gondolt, hogy korábban vajon miért nem volt ennyi falevél, tuskó, száraz faág a földön? Talán a gombák voltak, akik ezeket eltakarították?

Ha fölnézett, akkor sem látott semmi biztatót. A fák lombkoronája nem zöldellt már üdén, gallyaik, leveleik betegesek voltak. Sokan kiszáradtak, száraz ágaik bánatosan meredeztek fölfelé. Árnyékot nem adtak, odvaikat elhagyták az állatok. Csak nem a gombák gondoskodtak korábban arról is, hogy föld alatti fonalaikkal védjék a fák gyökerét a kiszáradástól?

Így vált rémálommá a gomba nélküli világ. A vaddisznó most már nem élvezte a sétákat: bármerre nézett, pusztuló erdőt látott.

Mikor felébredt, zakatolt a szíve, és olyan rémült volt, hogy néhány pillanatig azt sem tudta, hol van.

Aztán szétnézett. Ott volt a jól ismert patak, égerfákkal a partján, távolabb az erdei ösvény, picit jobbra a tegnapelőtti túrás. Megnyugodott, hogy ez a szörnyű pusztuló erdő csak álom volt. A valóságban a fák erősek voltak, a patak vidáman zubogott, és a szomszéd fa tövében növő tintagomba is egészséges volt.

– Tintagomba, dinkagomba! – kiáltotta volna, de a torkára fagyott a szó. Eszébe jutott a rossz álom.

– Ha ennyi jót tesznek az erdővel, akkor tőlem maradhatnak – mormogta, és soha többet nem rúgott fel gombát.